Új nyelvművelői felfogás:

Buvári Márta ,,Nyelvművelés- elmélet – Értékelvű nyelvművelés” című kötete teljes terjedelmében fölkerült az Írásaink rovatba.

Hajlító elemek a magyarban

A magyar nyelv köztudomásúan a ragozó nyelvek típusába tartozik. Az ún. indoeurópai nyelvek hajlítóknak vannak elkönyvelve. A hajlítás azt jelenti, hogy a szavak jelentés-módosítását, például az igék idejét, számát, személyét, a főnevek többes számát, mondatbeli helyzetét a tő egyes hangjainak megváltoztatásával (vagy azzal is) fejezik ki. A ragozó vagy toldó nyelvek pedig változatlan tőhöz ragasztják hozzá a módosító elemeket. Ám nincsenek tiszta típusok, például a németben is vannak toldalékok, és a magyarban is fellelhetők kisebb hajlítások, különösen a régi nyelvben: A legősibb igék töve több alakú: van, volt, való, vagy; lenni, lesz, lett, és volt léssz, lészen alak is; megyek, mész vagy mégy, megy – régen megyen is és mehet. A veszni harmadik személye vész, de ma már többnyire úgy mondják: veszik.

Vannak, akik szeretik nyelvezetüket régies elemekkel díszíteni. Csakhogy sokszor tévesen használják ezeket. „Az általa mondottak elvésznek.” „Mielőtt elvészne ez a gyöngyszem…” „elvészni látszik az eredmény”. A tőhang nyúlása ragot helyettesít. A mégy és a léssz második személy – az utóbbi helyett ma már azt monduk: leszel; a vész harmadik személy, a többi esetben vesz a tő: veszek, veszel, elvesznek, elveszni látszik, elveszne stb. Ugyanígy a kél csak jelen idő,egyes szám harmadik személyben létezik. Szép az a kifejezés, hogy lába kél, de azt nem mondhatjuk, hogy lába kélt, csak azt, hogy lába kelt.

A hal ige magánhangzója az a és az o között ingadozott. Ezt látjuk a Halotti beszédből: halálnek haláláal holsz. Hadlavá holtát. Az o csak a melléknévi igenévben és ennek főnévi használatában maradt meg: Holt lelkek; nem voltam se élő, se holt; ítélni eleveneket és holtakat… Ez az igenévi alak szerepel a hamvába holt kifejezésben is. A szólásban pontosan nem értelmezhető, nyomatékosító kettőzés van, hiszen a holt és a hamu egyaránt a megsemmisülést fejezi ki. A hamva ugyanis a hamu birtokragos alakja. Az ilyen rögzült kifejezést nem lehet föléleszteni, ragozni, pl. hamvukba holtak. Még hajmeresztőbb, amit egy tévébeszélgetésben hallottam: Ezek az elképzelések hamvába holnak. Hol ige nincs, csak hal. Mai nyelven legfeljebb így lehetne mondani: hamvukba halnak, de így már nem szólás, magunktól pedig nem szoktunk ilyesmit mondani. A hamu v-s töve is alvó tő. Ráismerhetünk a hamvad és a hamvas szóban; hamvai vannak a halottnak – így, többes számban, de a fának már hamuja van.

Az u más szavakban is megváltozhat rag előtt, pl. falu – falva, fattyú – fattya. Néhány szó végén az –ó, -ő a-ra, e-re változik birtokrag előtt: ajtó – ajtaja, fő – feje, vő – veje. A helység kalapácsában Vitéz Csepi Palkó a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója. Ma már inkább úgy mondjuk: csikója. A bíró szó ragozása is ingadozik. A választékos nyelvezetben még használatos a bírák, bírája alak, de elfogadott a bírók, bírója is. E kettősség miatt némelyek úgy vélik, hogy ez két különböző szó, és a birák, bírája-alakból *bíra tőre következtetnek vissza: XY bíra különvéleményt fogalmazott meg. Ilyen szó nincs, a bírák is a bíró többes száma.

Talán nem baj, hogy ma inkább a szabályosabbá válás irányában mozdul el a nyelv, de nem ártana az sem, ha mindenki ismerné egy kicsit nyelvünk történetét.

buv

© 2011-2016 – nyelvmuveles.hu - honlapkészítés, weblapkészítés