Új nyelvművelői felfogás:

Buvári Márta ,,Nyelvművelés- elmélet – Értékelvű nyelvművelés” című kötete teljes terjedelmében fölkerült az Írásaink rovatba.

A mellébeszélés kultúrája

A „politikailag korrekt” szóhasználat valójában álszentség. Amerikában találták ki arra, hogy ne sértsék senkinek az érzékenységét, és odáig fajult, hogy már szinte semmit sem lehet a nevén nevezni. Nem is annyira politikai jelenségekre alkalmazzák, mint inkább társadalmiakra. A c a korrekt [correct]) szót jelöli, ennek jelentése: ’helyes, pontos’, esetleg ’tisztességes”. Természetesen nekünk is át kellett vennünk, mégpedig angol rövidítéssel, sokan angolosan is olvassák ki: píszí. Népi értelmezéssel (népetimológia) mondhatjuk pissznyelvnek, utalva az elhallgattatásra, a lepisszegésre is.

Hasonló és nem új jelenség, hogy egy-egy csúnyának, illetlennek, tabunak tartott szót valami mással helyettesítenek. Ezt nevezik idegen szakszóval eufemizmusnak, magyarul szépítésnek – de a kendőzés szó szerintem kifejezőbb volna. E jelenség miatt van annyi neve annak például annak a helynek, ahol anyagcserénk salakját letesszük: árnyékszék, klozett, perváta, budi, WC, toalett, illemhely, mosdó. Az árnyékszék és az illemhely finoman kendőzi a helyiség rendeltetését, de ki is fejez belőle valamit. A felsorolt szavak közül öt idegen szó, vagy annak rövidítése. Az idegen szavaknak eleinte nincs hangulati értékük, ezért használják őket előszeretettel szépítésre. De ez csak addig tart, ameddig meg nem szoktuk őket. A mosdó magyar szó ugyan, de mást jelent, határozottan félrevezető az illemhely megnevezésére. Ma már nem is próbálkoznak újabb szó keresésével, hanem csak női és férfi fej jelzi a szóban forgó mellékhelyiséget. A húgy és a pös a 18-19. században még orvosi könyvben is szerepelt, azután azonban felváltotta a vizelet szó.

Efféleképp keletkezett rengeteg elnevezése a „rossz nő”-nek: szajha, rima, céda, lotyó, cafka, cafat, ribanc, szotyka, cemende, ringyó, kurtizán, kurva, utcanő, prostituált… Itt azonban néha talán nem is a tartalom elfedése lehetett a cél, hanem az elítélés súlyosbítása.

Az öregség kellemetlen. Régen ugyan nem akartak annyira fiatalnak látszani az emberek, mint ma, bölcsességük, élettapasztalatuk miatt tisztelték is az öregeket, a vén szó mégis elég hamar sértővé vált. Népmeséinkben az öreganyám még kedves megszólítás volt – „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”. Ma már öregek nincsenek, csak idősek, sőt újabban már csak „szépkorúak”. Ez már igazi hamisítás. Igyekezhetünk értelmessé és elviselhetővé tenni az öregkort, de hogy éppen az volna a szép kor… A bölcs kor kifejezés talán igazabb és megtisztelőbb volna. (Bár nem minden öreg bölcs.)

Ugyancsak kellemetlen, ha valaki híján van valamilyen képességnek. Régen „a falu bolondja” társadalmilag elfogadott és megfelelően kezelt jelenség volt. Kissé tréfás és finomabb elnevezései voltak a félkegyelmű, a félnótás, a félcédulás. A hülye és a bolond szó átalakult hétköznapi és egyre enyhébbnek számító sértésszóvá. Bejöttek hozzá idegen szavak: idióta, imbecilis, debil, trotli. Végre megszületett egy kifejező és semmilyen mellékzöngét nem tartalmazó szó: gyengeelméjű. Érthetetlen, miért kellett felváltani a szellemi fogyatékos kifejezéssel. Hiába minden, ha valaki igazán a másiknak a képességeit akarja kétségbe vonni, akkor bármelyik erre vonatkozó kifejezést előveszi sértésnek.

A többi fogyatékosságnak is megvannak a hagyományos elnevezései: sánta, béna, vak, süket, nagyothalló, néma. A süket a köznyelvi szó, de az érintettek érdekvédelmi szervezete Siketek és Nagyothallók Szövetsége. Vajon miért szebb a siket, mint a süket? Talán, mert a süket szót néha az értetlen ember szidalmazására használják. (Összetételben azonban megmaradt a süketnéma.) A béna pedig újabban az ügyetlen váltószava (szinonímája) lett. A sántát és a bénát összefoglalóan mozgássérültnek vagy mozgáskorlátozottnak, a süketet és a nagyothallót hallássérülttnek, a vakot látássérültnek nevezik pissznyelven. Mindegyik fogalom összefoglaló elnevezése a fogyatékos szó. Talán félve attól, hogy a szellemi fogyatékossal azonosítják, kitalálták – természetesen idegen mintára – a fogyatékkal élő kifejezést. Valaki így tiltakozott ez ellen az ostobaság ellen: ő nem a fogyatékával él, hanem a feleségével.

Nálunk nem volt kifejezés azokra, akik híd alatt, aluljáróban, padon alusznak, mert régen nem voltak ilyenek. A 70-es években még bajban voltam azzal, hogyan fordítsam franciából a „Ha mégis szóba kerültek főleg franciákkal, angolokkal kapcsolatban, tükörfordítással csőlakóknak, csöveseknek neveztük őket. (Ez nem jó szó, mert nálunk a földalatti járat nem cső, hanem alagút.) Aztán a kapitalizmussal megjelentek nálunk is. A hajlék szó határozottan irodalmi, tehát a hajléktalan nagyon finom elnevezésük az utcára kerülteknek. Mivel azonban kellemetlen a jelenlétük az utcán, kezdett a szónak rosszalló árnyalata lenni, és újabban némelyek szerint fedél nélkülinek kell nevezni őket. Egy helyett két szó, és kevésbé költői. S talán jobb lesz a helyzetük attól, hogy mindig másképpen nevezik el őket?

Nem tudom, van-e ok büszkének lenni arra, hogy valakinek a eltérőek a nemi vonzalmai. De ha büszkék, miért használnak rejtjeles elnevezést magukra, amely természetesen egykettőre elveszíti − már rég el is vesztette − rejtjeles voltát, ráadásul elhasználnak egy közhasznú szót, mellékíze lesz. A szocialista időkben, ha jött egy külföldi állami vendég, a magyar vezetők „meleg szeretettel köszöntötték”. Ma nem lehetne ezt mondani. Lassan azt sem, hogy a szerelmesek egy meleg napon a homokos tengerparton  találkoztak.

A cigányokat előbb romáknak kezdték nevezni, aztán kisebbségnek, etnikumnak. Mit használ? Tisztességes magyar nevük cigány, némelyik vezetőjük is így nevezi népét. Ki hallott már romaprímásról?  A híres cigány zenészeket, a tanult, dolgos, a társadalomba beilleszkedett cigányokat tiszteljük, semmi bajunk velük. Romának azok nevezik magukat, akiket a jogvédők kitanítottak, akik követelődznek, s ha kihágásért felelősségre vonják őket, akkor fajgyűlöletet kiabálnak. Ezért a roma szó ellenszenvesebb lett, mint a cigány. De az etnikum szó is pillanatok alatt gúnyszóvá vált. Már évekkel ezelőtt hallottam vidéken: „A buszmegállótáblát elvitte az etnikum.” A kisebbség szó is a legjobb úton van efelé.

Hasonlóképpen váltak az oláhok románokká, a rácok szerbekké, a tótok szlovákokká. Vajon felhőtlen lett-e ettől a velük való viszonyunk? A lengyeleket nem nevezzük saját népnevükön: polákoknak, mégis hagyományosan jóban vagyunk velük, minket sem nevez szinte senki magyarnak külföldön, hanem a hungarus valamilyen változatán emlegetnek (ungar, wenger, hungarian, hongrois).

Tapintatra szükség van, ne sértegessünk senkit – ez nem új kívánalom, nem kell hozzá pissznyelv –, de ha egy fogalom tartalmával van baj, akkor semmit sem segít a szó lecserélése.

Buvári Márta

© 2011-2016 – nyelvmuveles.hu - honlapkészítés, weblapkészítés