Támogasson bennünket adója 1%-ával! »

Új nyelvművelői felfogás:

Buvári Márta ,,Nyelvművelés- elmélet – Értékelvű nyelvművelés” című kötete teljes terjedelmében fölkerült az Írásaink rovatba.

Nyelvjárások és köznyelv

A 2014. évi anyanyelvi pályázat a nyelvjárásokról szólt, a magyar nyelv napja alkalmából az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Művészeti Akadémia által tartott rendezvények témája is ez volt. Hoppál Péter államtitkár  ünnepi beszédében sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy egyre kevesebben beszélnek nyelvjárásban. 2010-ben az Írók Alapítványa rendezett média-kerekasztalt a nyelvjárásokról nyelvészek és média-képviselők részvételével. Már ott elhangzottak különféle javaslatok nyelvjárások becsületének helyreállításáért, azonban semmi sem történt azóta, a köztudatban a tájszólás még mindig egyenlő a műveletlenséggel.

A nyelvjárások megítélése a szakmában is ellentmondásos. Vannak, akik teljesen önállónak tekintik őket. Ez csak nagyon zárt nyelvközösségben igaz. A nyelvjárások elvileg valóban lehetnek önálló nyelv kialakulásának csírái, így különülhetett el egymástól például a cseh és a szlovák nyelv (bár máig megértik egymást).  Ez a magyar nyelv számára nem kívánatos irány. Nem beszélhetünk külön szlovákiai, külön kárpátaljai, külön erdélyi és délvidéki magyar nyelvről, már azért sem, mert  ezeknek a területeknek a nyelvjárásai sem egységesek, hanem szerves folytatásai a magyarországi nyelvjárásoknak. Igaz, hogy a széleken, a Magyarországtól elszakított részeken erősebb a különfejlődés, nagyobb az ottani államnyelv hatása, sok az onnan átvett szó, de egyre több az országhatárokon átívelő kapcsolat is.

Többen azt tartják, hogy a tájnyelv családi, helyi használatra való, onnan kilépve a köznyelvi mintaváltozatot kell használni. A jelen sorok írója szerint nem lehet cél, hogy a nyelven belüli kétnyelvűség alakuljon ki. A magyar nyelvjárások közt nincs akkora különbség, amely ezt indokolná. Ha a nyelvjárás otthon marad, akkor a nyelvjáráskutatók írhatnak belőle szép cikkeket – amíg vannak, de előbb-utóbb ott is ki fognak veszni, hiszen a fiataloknak nem érdekük megtanulni, megtartani, ha a köznyelvnek nagyobb a becsülete, az iskolában, a médiában csak a köznyelvvel találkoznak.

A tájnyelvek értékeit csak úgy lehet átmenteni, ha közlekedés van a tájnyelvek és a köznyelv közt. Aki tájszólásban beszél, szülőföldjét képviseli. Nem kell szégyellni, ha megállapítják az ember beszédéből, hová való. Az alkalmazkodás természetes, de azt úgy is meg lehet oldani, hogy a nyelvjárás szélsőséges elemeit tompítjuk, lefaragjuk.

A tájszólásból elsősorban a laza, elnagyolt megformálásokat (amelyek részben a városi lazanyelvre is jellemzők) ajánlatos elhagyni, pontosítani, pl. vót, mán ~ má (már), mér, mié (miért), kő (kell), ecce (egyszer) ementem (elmentem) -ban/-ben helyett -ba/-be stb.

A nyílt e és a (zárt) ë hang megkülönböztetése nem tekintendő nyelvjárási jelenségnek, ez nyelvjárásokon átívelő és ősi jelenség, többletérték. Fontos szerepe van a nyelvtani rendszerben, igen sok szóban van jelentés-megkülönböztető szerepe ott, ahol ismerik, és csökkenti a sok e miatti egyhangúságot. (L. a függeléket.) Csak a túl nyílt, á-ba hajló e-megvalósulást (ä) ajánlatos tompítani. A finomabb, köznyelvi változat nem zavarja azokat sem, akik maguk nem így beszélnek (többnyire meg sem hallják).

A hajlított ó, ú, ű, í, é (kettőshangzó/diftongus) inkább színezi a hangzást, mintsem zavaró volna.

Az á színezetű a hang sokkal inkább elfogadható palóc származású beszélőtől, mint (elvileg) köznyelvet beszélő budapestitől. A palócok nagy része ma Szlovákia területén él, ezért nem befolyásolták őket a magyarországi egységesítési törekvések. A palóc nyelvjárásnak helyi köznyelvi változata is kialakult, de ettől még nem külön nyelv. Az a, á palóc megvalósulása tompított formában a köznyelvi beszélőket sem zavarja, példa erre Reisz András meteorológus népszerűsége. Utánozni azonban nem kell. A kerek, mély a hang egyik legjellegzetesebb hangunk. A budapesti „nyelvjárásban” talán  az eredetileg nem magyar ajkú lakosság elmagyarosodása miatt vált az a á-s színezetűvé.

A hajlított ó, ú, ű, é (kettőshangzó) inkább színezi a hangzást, mintsem zavaró volna.

A dunántúliak az ú-t, ű-t, í-t általában röviden ejtik, esetleg a következő mássalhangzó erősebb ejtésével pótolják a szótag hosszúságát, pl. tanittó. A tiszántúliak (és a pestiek egy része) viszont megnyújtják az első szótagbeli magánhangzót, pl. Tíbor, kőrút, pósta.  Ezekben a kérdésekben a helyesírás eligazít.

Nehezebb kérdés a betűhatárokat átlépő esetek megítélése. Ezek közül az ö-zés (pl. mögvösz, retök, föcske) a legnagyobb jelentőségű. Különböző mértékben, de nagy területre, több nyelvjárásra kiterjed. A hangzás szempontjából határozottan kedvező, mert (a zárt ë-hez hasonlóan) csökkenti az e terheltségét. Kár, hogy nem került át nagyobb mértékben a köznyelvbe. Élő beszédben nyugodtan használható, írásban inkább csak azokat az alakokat használjuk, amelyeknek a köznyelvben két alakjuk van (pl. fel/föl, zsemle/zsömle.)

 Szélsőségesebb és ritkább jelenség az ü-zés, í-zés: üdő, üsmer, üng (idő, ismer, ing), a nyíltabb–zártabb megfelelés: gyűrő (gyűrű), burul (borul),(ló), szíp (szép), kilís (kelés)? mássalhangzó-eltolódások: vőfény (vőfély), szappany (szappan), Istvány; gyi(j)ó (dió); gyün, gyütt, gyött (jön, jött), eltérő tőtípusok pl. keves (kevés),  tehen, szőj ~ szöv ~szől (sző), nagyobb mértékű vagy másfajta hasonulások, összeolvadások (hal­_ lám (hadd lám, talló (tarló), mettanál (megtalál), Vazs megye, ödven vagy ötfen; hangbetolds, pl. tángyér. (tányér). Ezek sem többek, sem kevesebbek a köznyelvi változatnál, csak mások. Erős különbözésük miatt ajánlatos megtanulni a köznyelvi megfelelőjüket, ha valaki köznyelvi környezetbe kerül.

Ragozási, mondatszerkesztési eltérések:

A „suksükölés” nemcsak nyelvjárásokra, hanem a városi műveletlenebb rétegre is jellemző. Nézetünk szerint minden megkülönböztetési lehetőség őrzendő. Igaz ugyan, hogy nem minden igénél tudjuk megkülönböztetni a felszólító és kijelentő alakot, de ha ott, ahol lehet, megkülönböztetjük, akkor létezik ez a ragozási fok, és ott is tudatunkban van, ahol nem látszik a különbség (látjuk – lássuk!; halljuk – halljuk!) lássa kny. látja.

Nem ugyanilyen a „nákolás”. Pl. (én) tudnák mondani példát. Hangrendileg ez szabályosabb változat, mint a tudnék, ez utóbbi csak azért alakult ki, hogy megkülönböztessük az ők tudnák – a többes szám harmadik személyű tárgyas alaktól.

Ide is tartozik a kell legyen, kell menjek formula . Ez erdélyi bevándoroltak hatására – de talán kényelmi okokból is – igen terjed, de nem tiszta szerkezet. Tekinthetjük úgy, hogy a kell, hogy legyen szerkezetből kimaradt a hogy. Ha nem összetett mondatnak tekintjük, (vesszőt sem teszünk), akkor két igei állítmány áll egymás mellett. Szabatosabb a hagyományos és jellegzetes magyar megoldás, a kell + ragozott főnévi igenév: kell lennie, el kell mennem.

A nagyobb tőlem forma szintén terjed, talán azért, mert képszerűbb, mint az, amelyet a köznyelv (másik nyelvjárásból) szentesített: nagyobb nálam. A hasonlítás távolítás.

Egyeztetés: a szomszédék lovuk – ez teljesebb egyeztetés, mint a köznyelvi: a szomszédék lova, és van rá a régiségben is példa. (V. ö. …. fejezet,). Szintén előfordul a régiségben az ilyen egyeztetés: sok tyúkok  (kny. sok tyúk), de a számnevek utáni egyes szám használat olyan jellegzetessége a magyar nyelvnek, amelyhez jobb, ha ragaszkodunk. .

Egyéb formai eltérések: megyen, mén (megy – régies ragozás), tányérat (tányért), lovankok (lovaink), futkoz (futkos) lépik kny. lép, adi kny. adja, enyim kny. enyém, övüké kny. övék, enyémeim (kettőzés!) kny. enyéim.

Érdemes figyelni, tudatosítani saját nyelvjárásunk és a köznyelvi norma különbségeit. Minél nagyobb a különbség, annál kevésbé használható köznyelvi környezetben.

Tájszavak:

A legnagyobb értéket a tájszavak hordozzák. Némelyik közismert, például köztudomású, hogy a burgonyának  (konyhanyelven krumplinak) vannak más elnevezései: pityóka, kolompér, s hogy a kukoricát némely vidékeken tengerinek hívják; az egresnek is tájanként más és más az elnevezése. Vannak kevésbé ismert tájszavak, pl. iperedik (serdül, növekszik), dinkatök, uritök (sütőtök), herőce (csörögefánk), nadály (vérszívó pióca), murok (sárgarépa) göbécs (kavics), pilinga (penge),  melënce (vájt fatál)

A magunkkal hozott, találó vagy szép tájszavakat érdemes alkalomadtán közkinccsé tenni, de természetesen meg kell őket magyarázni.

A nyelvjárások a nyelv „aranytartaléka”. Miként a XIX. századi nyelvújítók merítettek belőlük ma is lehetne elővenni feledésbe merült tájszavakat új fogalmak megnevezésére. A nyelvjárásokból a nyelvtörténetre, sőt, az őstörténetre is lehet következtetéseket levonni. Sajnálkozással, ráolvasással nem lehet megmenteni őket. Csak úgy, ha közszereplővé válnak. Ha a köztájékoztatás (média) az egész nemzetnek szól, a tájaknak is képviseltetniük kell magukat benne.

Buvári Márta – részben H. Tóth Tibor példáival

Hozzászólás ehhez a cikkhez: Nyelvjárások és köznyelv

(A mezők kitöltése kötelező. A villámlevélcím cím nem fog látszani a hozzászólás elküldése után.)