Új nyelvművelői felfogás:
Buvári Márta ,,Nyelvművelés- elmélet – Értékelvű nyelvművelés” című kötete teljes terjedelmében fölkerült az Írásaink rovatba.
Írásaink
Híreink
- Vígh Erika: Fordítás – ferdítés nélkül
- Elhunyt Szente Imre költő, műfordító, irodalomtörténész, nyelvész, egyetemi oktató
- Lapozzon bele a Bárczi Füzetëkbe! 2017-ig 1—21-ig terjed a sorozat:
- Buvári Márta – H. Tóth Tibor: Nyelvhelyességi kisokos – a nyelvi eszmény jegyében
- Tekintse meg másik honlapunkat! KIEJTES.HU
Szenvedőpótlók
A magyar nyelv alapvetően aktív szemléletű. Ha ismerjük az alanyt, általában cselekvő szerkezetet használunk. A szenvedő alak azonban régtől fogva létezett, hiszen már az Ómagyar Mária-siralomban szerepel: „keserüen kinzatul,, / vos szegekkel veretül”. A -tatik/-tetik képző magyar elemekből áll: a -tat/-tet műveltető képző és az alanyra való irányulást kifejező ikes ragozás kombinálásával alkották. Csak az volt a baj, hogy latin és német hatásra túlságosan elharapódzott a szenvedő szerkesztés. Ezért tanították évtizedeken keresztül ezt a rigmust: „-tatik, -tetik a magyarban nem használtatik”. (Állítólag Arany János találta ki.) A hadjárat túl jól sikerült, sőt, visszaütött. Szinte teljesen kiveszett a -tatik/-tetik, és helyette pótszereket találtak ki. Mert szenvedő szerkezetekre időnként szükség van. Nem mindig tudjuk, ki a cselekvő, és nem mindig az a fontos. Különösen fordításkor szenvedünk a szenvedő szerkezet hiányától.
Mivel nem merték használni a -tatik, -tetik-et, a létige + határozói igeneves szerkezetekkel váltották fel (meg lesz kötve), azonban ez a szerkezet is a germanizmus gyanújába került, olyannyira, hogy sokan máig is félve, bocsánatkéréssel mondják ki olyankor is, amikor egyértelműen helyes, mert a cselekvés eredményét fejezi ki, miként a régi bibliafordításokban: „írva vagyon”. Meg van kötve a szerződés, ez azt jelenti: rajta a pecsét, az aláírás. A határozói igenévtől való félelemben kezdték használni indokolatlanul a múlt idejű melléknévi igenevet: pl. „az ellátás biztosított”. Ez aztán egészen biztosan germanizmus. Helyesen: Az ellátás biztosítva van. További próbálkozás a visszaható ige használata: A levél megíródik. Pedig tudvalevő, hogy semmi sem íródik meg magától. Végül született a nyakatekert körülírás: -ás/-és + kerül, történik, nyer. Amúgy is túlságosan főneves nyelvünket ez még inkább ilyenné teszi. A kerül azután annyira elterjedt, hogy ott is használják, ahol semmiféle szenvedő szerkezetre nincs szükség, pl.: megjelenésre kerül – helyesen: megjelenik! Vagy: kiosztásra került jutalmak. A múlt idejű melléknévi igenév eleve passzív (aktív értelemben csak kivételesen használjuk), tehát egyszerűen kiosztott jutalmak. Most alighanem azt mondaná Arany: Kerüld a került!
Mivel egyik megoldás sem tökéletes, nem tudunk mást tenni, mint hogy hol ezt, hol azt választjuk, a helyzettől függően. A hétköznapi nyelvben, ha nem okoz félreértést, a legtermészetesebb a többes harmadik személy mint általános alany, más esetben a többes szám elsőt személy (fölemelik az árat, szeretjük a nyarat), azonban a jogi nyelvben ez pontatlanságnak hat. Például ha egy szerződésben akarják rögzíteni, hogy az árat az inflációnak megfelelően emelik évente, nem írhatják, hogy emelik, mert ez mindenképpen az érintetteken kívül álló általános alanyra vonatkozna, sem azt, hogy emeljük, mert a szerződést két fél köti, de az egyik fél emeli az árat, a másik pedig ezt eleve elfogadja. Írhatják esetleg azt, hogy az ár az inflációnak megfelelően emelkedik. Hasonlóképpen lehet írni egy épületre, hogy felépül, egy tervre, hogy elkészül, de nem minden igének van ilyen önható (történést kifejező, szaknyelven „mediális”) párja, és ez nem is mindig alkalmas, kissé pontatlan is. Ahelyett, hogy az irat benyújtásra kerül (nem tudjuk, ki nyújtja be), adott esetben lehet azt írni, hogy be kell nyújtani vagy benyújtandó, alkalomadtán a ható ige is használható (föltehető) és ha ismeretes az alany, belecsempészhetjük akkor is, ha az idegen nyelvű szövegben nincs, pl., a felek aláírják a szerződést. Ne féljünk leírni ezt se: ha a biztosítás meg lesz kötve, már kevésbé szerencsés ez: ki lettek javítva a hibák. Mindegyik megoldás kényszeredett, a hivatalos, emelkedett és különösen a jogi nyelvbe a legjobb lenne visszahonosítani a patinás -tatik/-tetik-et. Persze, módjával. Szövegeinkbe helyezzünk el egyet-egyet óvatosan, hátha lassan megszokják, és újra elfogadják.
Buvári Márta
10 hozzászólás – Szenvedőpótlók
Kovács Tibor mondja:
Élvezettel olvastam a Szenvedőpótlók című cikket. Azt hiszem, minden fordító nevében tapsolhatok a megvilágításnak és a cikk utolsó mondatának. Az utolsó mondat azért fontos, mert cselekvési programot ajánl, nem ragad le a panaszkodásnál (amely hibába pl. én gyakran beleesem).
A fordítást a gátfutáshoz szoktam hasonlítani. A pálya az adott fordítási feladat. A szabályos közökben elhelyezett gátak a két nyelv gondolkodás- és szerkezetbeli eltérései. De van egy kellemetlen különbség: a fordító gátjai mögött bokatörő gödrök és alattomos tüskebokrok lapulnak. Semmi közük a gáthoz, vagyis az idegen nyelvhez, inkább a magyar nyelv “irányítóinak” szüntelen harcához, és a rájuk bízott kincs, a magyar nyelv elhanyagoltságához. Mert mi a hivatalosság ki nem mondott álláspontja? Gödrök vannak? Na és! Az ügyesek majd kikerülik. Dudva nő? És aztán! Minden növény szép.
Valóban az ügyeseké a nyelv? Valóban jó az, hogy még művelt emberek szájából is ilyet hallunk sokszor: “elnézést a magyartalanságért”? Általánosítva: elfogadható-e, hogy egy átlagos műveltségű ember képtelen úgy közölni a gondolatát, hogy ne ütközne valamilyen nyelvi tilalomba? Nagy baj, ha egy gondolatot nem tudok azonnal és szabályosan szavakba önteni az anyanyelvemen! Hányszor élcelődtünk már más nyelvek furcsaságain, de ki fog söpörni a saját portánk előtt? A cikk szerzője, Buvári Márta söpör, köszönet érte, így tovább! Tegyük a szenvedő-fóbiát oda, ahova való, a hajdani nyelvi mániák közé. Azután tegyük rendbe a ragozhatatlan szavak (“csuklik”) dolgát. Azután adjunk segédigei szakképesítést a “szabad” szónak; szegény olyan rég űzi engedély nélkül az ipart (“szabadna”), hadd űzze ezután engedéllyel – egy gond kipipálva. Azután tegyük fel a nagy kérdést: jó gyakorlat-e, hogy a nyelvi szabályalkotás mindig szolgaian kullog a spontán nyelvalakulás után? (Nyelvfejlődést nem írok, mert ami van, az minden, csak nem fejlődés.) De ha már belelendültünk, még egy kérdés: jó-e, hogy a legeslegfőbb magyarnyelv-irányítók úgy tekintenek le a rájuk bízott nyelvre, mint tudós egy marék hangyára az asztal közepén. Né’csak, hiszen ezek nem maradnak meg a szabályos helyükön, mennek, amerre látnak, micsoda bámulatos fejlődés – lelkendezik a tudós, és kap a fényképezőgépe után, hogy megörökítse az asztal szélén kóborlókat. Ebből publikáció lesz! Nos, ilyen szétfutásban lévő hangyabolyhoz hasonlítom a mai magyar nyelvet, és ilyen gyermeteg tudóshoz a mai legeslegfőbbeket.
Visszatérve a dudvához: eltekintve a manipuláció lehetőségétől, a szépség és a hasznosság ősidőktől összefügg. Nekem a marharépa levele egy nulla, magamtól nem mondanám szépnek, viszont meghajolok a termesztőjének izlése előtt, aki gyönyörködve néz a bő termésre. Ha neki szép, tiszteletből nekem is. Hát a dudva szép-e? Nem, mert senkinek sem hasznos, sőt haszonnövény közelében káros. A dudva csúnya, rossz, ki vele!
Néhány nyelvi dudvaféle:
1. A “lehet”, pontosabban a “nem lehet” olyan burjánzásnak indult, hogy már veszélyezteti a megértést. Azt hallom: “Nem lehet felhajtani a hídra”. Na most mit gondoljak? Tábla tiltja? Vagy három tehén áll keresztben? A jogi, igazgatási és közgazdasági nyelvben, és mindezek primitív elegyében, a tévéhíradókban különbséget kellene tenni a “nem lehet” (dologi akadálya van) és a “nem szabad” (tiltva van) között. A legismertebb idegen nyelvek gazdagon tudják árnyalni a lehet, kell, szabad stb. eseteket, van mit irigyelni tőlük. Legalább azokat a lehetőségeket használjuk ki, amelyeket a magyar nyelv tálcán kínál!
2. Régi, közkeletű szót kiszorít egy ugyanazon jelentésű új (vagy nem új, de másik) szó. Vagy: többé-kevésbé megváltozik egy szó jelentése. Aki pártfogásba veszi a jelenséget, mondja meg, miért jó ez nekünk! Én most megmondom, miért rossz. Hagyjuk a nosztalgiát, nagyobb a baj: ez a jelenség hozzájárul a nemzedékek közötti meg nem értéshez. “Miféle szavakat használ a nagyi” – nevet csúfondárosan az unoka. Pattognak a szálak az érzelmi kötelékben. Van társadalmi vetület is, lásd a nyuggerekről alkotott bizonyos véleményeket.
3. Az ezer szexuális vonatkozású szó mellé betársul az ezeregyedik, azután még egy, még egy. Ezeket a szavakat gyakorlatilag elveszítettük. Vagy elkerüljük a használatukat, vagy vállaljuk a kimondásuk utáni kényszeredett heherészést, magyarázkodást. Az informatikából hozok példát. Sokan azért “klikkelnek” még ma is az egérrel (noha amúgy elkötelezettek a magyar nyelv iránt), mert a “kattintás” mögött ott érzik a szexuális jelentést, és szemérmes emberek lévén nem vállalják az ilyen beszédhelyzetet.
4. Szleng és trágárság a közmédiában. Erre kár szót pazarolni. Mindenki maga dönti el, hogyan ír és beszél. A hírolvasó bemondókat kivéve, hiszen muszáj szó szerint olvasniuk, csak a szlengező, trágárkodó személyzet és a társaságukban megszólaló celebfélék lecserélése hozhat javulást. Igen, lecserélés, ki a médiából!
5. A 2. pontban szavak jelentésváltozásáról írtam. Olyan változásokra gondoltam, amelyeket a társadalom már nagyjából megemésztett. Viszont egészen súlyos eset az, amikor valaki – műveletlenségből kifolyólag – téves vagy éppenséggel ellenkező értelemben használ egy szót, és ezt a hasonlóan művelt hallgatói-olvasói tábora át is veszi. Vesszőparipám az “idejekorán” téves használata.
6. Maradandó televíziós alkotások a hibrid közmondások (végy két mondást, gyúrj belőlük egyet). “Összerúgta a port”, “Vaj van a füle mögött”, “Kutya ugat, pénz beszél”, “Nem ússza meg szárazon”. Ezek nem rádiókabaré-beli poénok, ezeket valódi (köz)mondásként tálalják a médiában.Seszták Zsolt mondja:
A szenvedőfóbia sajnálatos kórtünete a magyar nyelvnek. A legtöbb emberben erről annyi maradt meg, hogy általános iskolában, nyelvtanórán elhangzott az a rémisztő mondat, hogy “A macska fel van mászva a fára”, és erre hivatkozva tanárnéni tiltotta a szenvedő használatát. Ebben az esetben ez teljesen jogos. Nyilván “A macska felmászott a fára” a helyes. (Rendben, ha azt látjuk, hogy a macska a fán van, akkor lehet hogy feltették vagy feldobták oda, de mi nem erről akarunk beszélni, hanem a mászásról). A macska képes aktív cselekvésre, így itt a passzív kerülése nyilvánvaló.
Más a helyzet abban az esetben, ha belépünk télen a szobába és azt látjuk, hogy a fűtés teljes erővel megy, viszont az “Ablak ki van nyitva”. Az ablak nem élőlény, nem fog cselekedni, magát nem nyitja ki, ez nyilvánvaló. Azt viszont nem tudjuk, miért van nyitva: lehet hogy valaki (egy személy) kinyitotta, lehet hogy valakik (több személy) kinyitották, lehet hogy te (E/2) nyitottad ki, lehet hogy a szél nyitotta ki (nem élőlény, hanem természeti jelenség), de lehet hogy magától nyílt ki (mert pl. rossz a zár), de az is lehet, hogy gyárilag is nyitva volt mindig és nem lehetett sosem becsukni. Ebben az esetben valóban az “Ablak ki van nyitva!” a felháborodás helyes módja.
Vagyis a szenvedőnek igenis van helye a magyar nyelvben. Semmi értelme félni tőle, és mindenféle torzszülöttel pótolni, hanem meg kell tanulni a helyén kezelni. Ha téves és alaptalan félelmek miatt teljesen kihagynánk a beszédből, azzal egy fontos jelentésréteget vesztenénk el, vagyis szegényítenénk a nyelvet.
Zsolt mondja:
Ha tudjuk, hogy a macskát feltették vagy feldobták a fára, akkor így is mondhatjuk: “a macska fel van téve/dobva a fára”. A lényeg az, hogy a szenvedő alany csak elszenvedője a cselekvésnek, nem végrehajtója.
Elképzelhető olyan is, hogy a szenvedő és a cselekvő egyazon személy. Pl. Zsuzsi szép ruhát vett fel, majd találkozik Terivel. Teri ámulva csapja össze a tenyerét: “Milyen szépen ki vagy öltözve!”Buvári Márta mondja:
A “fel van dobva” esetében az alany elszenvedője a cselekvésnek, a “fel van öltözve” nem, de az is jó. A lényeg itt az, hogy állapotot határoz meg a kifejezés.
Phur Too (phurtoo) mondja:
Petőfi Szenvedő Sándor –
Falu végén szenvedő kocsma
Falu végén van a kocsma,
Ki van rúgva a Szamosra,
Meg is látja magát benne,
Ha az éj van közeledve.Az éj be van közeledve,
Világ le van csendesedve,
Pihen a komp, ki van kötve,
Benne le van sötétítve.….
————-
ez lenne a mai változat ?
nekem az eredeti jobban tetszik
(de egyesek szerint ez az én bajom, gondom, vagyis pechem)Az KOMP sem élőlény, nem fog cselekedni, magát nem köti ki, ez nyilvánvaló. Azt viszont nem tudjuk, pontosan miért “van kikötve”: lehet hogy valaki (egy személy) kikötötte, lehet hogy valakik (több személy) kikötötték ki, lehet hogy te (E/2) kötötted ki, lehet hogy a szél sodorta ki (nem élőlény, hanem természeti jelenség), de lehet hogy magától kötött ki (mert pl. rossz a kormányszerkezete), de az is lehet, hogy parton volt mindig is és nem lehetett sosem utazni vele. Ebben az esetben valóban “Pihen a komp, kikötötték Benne alszik a sötétség” megállapítás a “”helyes””.
Kovács Tibor mondja:
A szenvedőpótlók örvén
Elolvasva a hozzászólásokat, lassan sikerült megfogalmaznom magamnak, miért érzem hiányosnak a nyelvünket a szenvedő formák nélkül. Gyártottam magamnak egy szabályt, vagy inkább célt, vagy méginkább elvárást:
– A magyar nyelvnek a maga szókincsével és szabályrendszerével nemcsak megengednie, hanem messzemenően támogatnia kell azt, hogy én, aki nem szenvedek megnyilvánulás-gátló mentális betegségben, magyar beszéd által minden gondolatomat hiánytalanul, tömören és félreérthetetlenül közölhessem magyar anyanyelvű hallgatómmal, aki nem küzd megértésgátló mentális problémákkal, és műveltsége nagyjából megegyezik az enyémmel.
A mai magyar nyelv több szempontból sem teljesíti a fenti elvárásomat, de most csak a szenvedővel foglalkozom.
Élnek a nyelvi babonák, még el van vetve (szándékosan provokálok) az agyakban a szenvedő mód kötelező utálata. Ha állapotra gondolok, az ál-hagyományok miatt akkor is cselekvésről kell beszélnem. Ez rossz, ezen előbb-utóbb változtatni kell. Az egyik legfontosabb nyelvi szempont a gondolat és a közlés egybevágósága.“A macska fel van mászva a fára” tipikus példája annak, hogyan lehet véget nem érő vitákat gerjeszteni egy példával, amelynek eredeti célja a vitapartner látványos legyőzése volt, de valahogy egyik oldalon sem akar elfogyni a puskapor. A hozzászólók például azt feszegették, hogy korántsem biztos, hogy a macska fenti állapota mászással keletkezett.
Pontosítsuk a dolgot:
1. Ha egyetlen gondolatom van, ez pedig a macska pillanatnyi állapota, és pontosan ezt akarom közölni, akkor azt kell mondanom: “A macska fent van a fán”.
2. Ha két gondolatom van, mégpedig a második az, hogy a macska állapotát a macska előzetes felmászása idézte elő, ezt kifejezhetem két mondatban: “A macska fent van a fán. A macska előzetesen felmászott a fára” (ez igaz, de bugyután hangzik), kifejezhetem egy összetett mondatban: “A macska fent van a fán, miután felmászott a fára” (ez is igaz, de tudálékosan szól), kifejezhetem egy hiányos állítással: “A macska felmászott a fára” (viszont ez félinformáció, mert felmászás után tovább is mehetett, le is eshetett, tehát nem közöltem az első gondolatomat, azaz a fenti állapotot), végül kifejezhetem a kárhoztatott módon: “A macska fel van mászva a fára” (tudom, fülborzasztó, de akkor is tömören benne van mindkét gondolatom, a pillanatnyi fenti tartózkodás és az előzetes felmászás).Kevésbé macskás esetekben szerintem sokkal elfogadóbbak vagyunk. Pl: A palánták három sorban vannak elültetve.
Még nem ellenőriztem, csak úgy idevetem egy hirtelen jött gondolatomat:
Amikor szenvedőben fogalmazunk, mindig két gondolatot közlünk. Egy állapotról szóló állítást és az állapotot előidéző cselekvésről szóló állítást. Úgy is mondhatnám, a szenvedős fogalmazás egy takarékos, tömör, két-gondolatos közlési forma. Már csak a lepramintás gúnyát kellene lehámozni róla.senyvedőolvasó mondja:
Miután felmászott rá, a macska a fán ül.
Most, hogy felmászott rá, a macska a fán ül.
A macska felmászott a fára és most ott ül.
törzsmókus mondja:
Nem fér a fejembe:
Magukat nyelvértőnek vélő emberek nem veszik észre, hogy”A macska fel van mászva a fára.” mondatnak semmi, de semmi köze a szenvedő szerkezethez, tehát akár elfogadjuk “helyesnek”, akár nem, teljesen érdektelen a témánk szempontjából. A “mászik” ugyanis tárgyatlan ige, így nem is kerülhet szenvedő szerkezetbe.
A létige + tárgyatlan igéből képzett határozói igenév valamilyen állapot kifejezésére a sztenderd nyelvváltozatban nem túl gyakori, másutt (pl székely nyelvjárás) annál inkább.
Pl “El van utazva”, “Meg voltam elégedve”, “Meg van rémülve” …Buvári Márta mondja:
A “fel van mászva” valóban nem szenvedő szerkezet, hanem állapotot kifejezőhatározói igeneves szerkezet. (Mozgásigével nem a legszerencsésebb, de nem maga a szerkezet rossz. Ll. még H. Tóth Tibor Fel van mászva… c. cikkét). Viszont használják ezt a szerkezetet a szenvedő szerkezet pótlására is: meg van kötve / meg lesz kötve ehelyett: megköttetett, megköttetik.
Hozzászólás ehhez a cikkhez: Szenvedőpótlók
© 2011-2016 – nyelvmuveles.hu - honlapkészítés, weblapkészítés