Új nyelvművelői felfogás:

Buvári Márta ,,Nyelvművelés- elmélet – Értékelvű nyelvművelés” című kötete teljes terjedelmében fölkerült az Írásaink rovatba.

Buvári Márta: Ellentmondások a magyar nyelvleírásban és nyelvművelésben

AMI, AMELY

E két vonatkozó névmási kötőszót majdnem minden nyelvtan – már amelyikben egyáltalán vannak ilyen kategóriák – egyaránt főnévi vonatkozó névmás minősíti.

A nyelvművelői útmutatások megegyeznek abban, hogy főnévvel megnevezett dologra amely, főnévvel meg nem nevezett dologra ami névmással helyes utalni.

A nyelvművelők általában azért aggódnak, mert az amely a kevésbé igényes nyelvben kiszorul a használatból, helyette ami-t vagy amelyik-et használnak. A Nyelvművelő kéziszótár azonban már arra is figyelmeztet, hogy ennek fordítottja, azaz főnévvel meg nem nevezett dologra amely névmással utalni „durva hiba”.

Ha igaz, amit a nyelvtanok írnak, akkor semmi sem indokolja a nyelvművelői útmutatást, a különbségtételt. Pedig minden ép nyelvérzékű (azaz magyarul jól tudó) ember érzi, hogy a nyelvművelői útmutatás igaz.

Ha mind a kettő főnévi névmás, akkor miért tér el a használatuk? Ha azonos volna a szerepük, akkor mi szükség volna kettőre?

Erre csak egy észszerű magyarázat van: az ami főnévi névmás, az amely pedig melléknévi.

A keresztrejtvényekben az ami körülírása így szól: amely dolog. Érdekes, a keresztrejtvény-készítők tudják.

Téves az a megközelítés, hogy amilyen névszóra vonatkozik, olyan névszói jellegű a névmás. Nem mindegy, hogy úgy vonatkozik a névszóra, hogy helyettesíti, vagy úgy, hogy elmond róla valamit kiegészítőleg. Amilyen fajtájú névszót helyettesít, olyan fajtájúnak kell tekintenünk a névmást.

A vonatkozó névmások a kérdő névmásokból alakultak. Bármelyik kérdő névmás használható vonatkozó névmásként, sokszor változatlan formában, de többnyire hozzáragasztjuk az a rámutató szót (az+mely=amely, az+mi=ami). A mely, melyik kérdő névmásról senki sem állítja, hogy főnévi névmás volna. Melléknévi jellegét mutatja, hogy főnév előtt áll jelzőként: Mely nyelv merne versenyezni véled? Vonatkozó névmásként: Mely dolog ugyan meg is lett volna… Megtévesztő, hogy az amely-et többnyire önállóan használjuk. Azért használhatjuk önállóan, mert hozzá értjük a már elhangzott főnevet, ahogyan a melléknév is gyakran magába szívja a jelzett szó jelentését. Ezt bizonyítja, hogy akár ki is lehet tenni az amely névmás mellé a főnevet. Például Sz. Gy. kancelláriaminiszterként egy személyben felel azért az apparátusért, amely apparátus nyilvánvalóan felelős a tragédiáért. Ez általában fölösleges pontoskodás, de néha szükséges. Például: Az ilyen egyezések a népek kapcsolatainak eredményei lehetnek, mely kapcsolatok egy nagyon régi egység feltételei között játszódtak le. Meg kellett ismételni a kapcsolatok szót, mert közbeékelődött egy másik főnév. Vagy: Bemutatta a megrendelést, a számlát és egy levelet, amely iratok bizonyítják, hogy a szerződés valóban létrejött. Itt a felsoroltakat a mellékmondatban összefoglaló névvel idézték fel. Ha a mellékmondat áll elöl, mindenképpen ott van az amely mellett a főnév. Amely napokon nincs tanítás, nem jár ez a busz. Másképpen: Azokon a napokon, amelyeken nincs tanítás, nem jár ez a busz.

A mely/amely vonatkozó névmás éppen melléknévi jellege miatt csak jelzői mellékmondatot vezethet be. Jelzője csak főnévnek lehet, ezért nem használhatjuk az amely vonatkozó névmást olyankor, ha nincs a főmondatban főnév, amelyre vonatkozhatna.

(Megtévesztő lehet, hogy az amely is szerepelhet ragozott alakban, és a mellékmondat élén többféle mondatrész szerepét betöltheti: Olyan ruhát vegyél föl, amely jól áll. Abban a könyvben találtam az idézetet, amelyet te adtál. Azokat a regényeket szeretem, amelyekben mélyebb gondolatok vannak. Ezek is mind jelzői mellékmondatok, csak a főmondat más és más, főnévvel kifejezett mondatrészének jelzői, és a főnevet különböző körülményekkel jellemzi (jelzi) a mellékmondat.)

Ezzel szemben az ami a mi kérdő névmásból lett, ezért a vele bevezetett mellékmondat a főmondatból hiányzó főnevet helyettesíti, tehát az ami (a megfelelő raggal ellátva) bármilyen, főnévvel kifejezhető mondatrészt megtestesítő mellékmondatot bevezethet. Például alanyi mellékmondat: Ott van, amit keresel. Tárgyi mellékmondat: Azt nézd, ami fölül van! Határozói mellékmondat: Nem értek egyet azzal, amit mondtál.

Az ami a kevésbé választékos nyelvben gyakran áll az amely helyén, vagyis jelzői mellékmondatot vezet be. Ez nem olyan szép, de lehetséges, ugyanazért, amiért az aki is vezethet be jelzői mellékmondatot, holott egyértelműen főnévi névmás. (Igaz, az amely-nek személyre vonatkozó megfelelője nincs is. Régen jelzői szerepben a mely-et használták személyre vonatkoztatva is.)

Deme László Nyelvhasználati finomságok cím alatt azt fejtegette, hogy egyes esetekben nemcsak elfogadható, hanem helyes is az ami névmás főnévvel megnevezett dologra vonatkoztatva. Ezt a következő példákkal mutatta be: „Egy könyvet látott, ami a földön hevert. Viszont: Azt a könyvet kereste, amelyet tegnap olvasni kezdett. A különbséget így magyarázza: „Ha tehát ugyanazzal a szóval tárgyak, dolgok egy bizonyos fajtájára utalok, az ami helytálló; azt jelzi: nem más fajta tárgy. Viszont a tárgyak valamely fajtájának egy bizonyos egyedére az amely utal pontosabban; azt jelenti: éppen az, nem valamelyik más abból a fajtából.”

Ez a fejtegetés kissé körmönfontnak tűnik, és az okot homályban hagyja. Világos, hogy a második példamondatban azért az amely a helyes, mert ennek van (kijelölő) jelzői szerepe (a határozott rámutató szóval együtt). De hogy az első példamondatban azért volna helytálló az ami, mert ott a könyv az egyéb fajtájú tárgyakkal áll szemben, ez nehezen látható át.

Formailag az a különbség a két mondat között, hogy az elsőben határozatlan névelős a könyv, a másodikban pedig nemcsak határozott névelő, hanem még rámutató szó is van előtte. Egy régi nyelvtanban (amelyet nem sikerült újra megtalálnom), azt olvastam, hogy az ami határozatlan dologra utal vissza, az amely pedig határozottra. Lehet, hogy így értette az a szerző.

Deme első példamondatához hasonló a következő mondat: Újabban szemüveget is viselt, amit időnként a homlokára tolt. Nyilván nem volt az illetőnek több szemüvege, csak egy, és azt tolta a homlokára. Nem milyet vagy melyiket, hanem éppen azt. Itt még határozatlan névelője sincs a szemüveg szónak. A mellékmondat nem jelzője a főmondatbeli főnévnek, csak kiegészítő hozzáfűzés Ezt egyébként mellérendelt mondattal is ki lehetne fejezni: és időnként a homlokára tolta.

A következő mondatot viszont nehezen tudnám másképp mondani: A „suksükölés”, amit némely liberális nyelvészek védelmükbe vesznek, a kijelentő és felszólító mód különbségét mossa össze. Nincs többféle suksükölés, nem azok közül jelöljük ki, csak éppen mellékesen elmondunk róla még valamit. Ha ki akarjuk tenni a főnevet az amely mellé, nem azt mondjuk: amely suksükölést, hanem amely dolgot védelmükbe vesznek… (Az amely dolog pedig éppen ami.) Tehát (némi módosítással) erre a mondatra is igaz Deme állítása: a fogalmak halmazából (dolog) emeljük ki a szóban forgó fogalmat, nem egy fajfogalomból egy egyedi fogalmat. A lényeget azonban jobban megvilágítja, ha azt mondjuk: az ilyen esetekben a névmás nemcsak „vonatkozik” a főmondatbeli főnévre, nem szűkíti annak jelentését, hanem őt magát hozza vissza, idézi vissza a mellékmondatba, hogy mellékesen elmondjon róla még valamit. Talán értelmező vagy kiegészítő mellékmondatnak lehetne nevezni. Ennek a különbségtételnek is csak akkor van értelme, ha elfogadjuk, hogy az amely melléknévi névmás, az ami pedig főnévi.

Az a téveszme, hogy az amely is főnévi névmás, mégpedig választékosabb, megerősíti azt a jelenséget, hogy gyakran találkozunk az amely vonatkozó névmással ott, ahol csakis az ami lenne helyes, például névmási utalószó után (valami, amely…, az, amely), sőt, ún. mondatelőzményű mellékmondat élén is.

MONDATELŐZMÉNYŰ VONATKOZÓ MELLÉKMONDAT

Leszerelték a pályafényt, aminek  következtében elsötétült a kifutópálya. A gránitlapok mérete nem azonos, ami mérés nélkül, szemrevételezéssel is érzékelhető.

Ilyen mondatnak elvileg nem is volna szabad lennie, nem is volt a magyarban, a klasszikus nyelvtanokban nem szerepel. Az alárendelt mondat (mellékmondat) alapvetően a főmondat valamilyen mondatrészét fejti ki, magyarán a főmondat mondatrésze. A Magyar grammatika (2000) megjegyzi: „Ez azonban sok esetben nem valósul meg így.” Másik ismeretes jellemzője az alárendelő mondatnak, hogy tagmondatai változtatás nélkül fölcserélhetők, de erről is megállapítja a MG, hogy nem mindig igaz. (472. o.) Mindamellett nem ad új meghatározást, és egyik szempontból sem szerepel a kivételek közt a mondatelőzményű mellékmondat. A Nyelvművelő Kézikönyv, bár korábbi (1980), nemcsak tudomásul veszi, hogy van ilyen, hanem még csak nem is helyteleníti: „Az ami névmás vonatkozhat a főmondat egész tartalmára. Ilyenkor a mellékmondat voltaképpen mellérendelést fejez ki.”.(207. o.) Hozzáteszi, hogy az ilyen mondatszerkesztés idegen hatás eredménye.

Az Új magyar nyelvtan a fenti alcím alatt szerepelteti (155. o.), és szintén megjegyzi, hogy az ilyen mellékmondat és főmondata között „valójában mellérendelő, értelmező jellegű kapcsolat van.” – No de ha tartalmilag mellérendelő a mondat, akkor formailag miért nem az?

A bevezetésként idézett mondatok az alárendelő mondat egyik (hagyományos) feltételének sem felelnek meg. Nem mondatrészt fejtenek ki, és tagmondatai nem cserélhetők fel. Nem volnának értelmesek így: *Aminek következtében elsötétült a kifutópálya, leszerelték a pályafényt.* Ami mérés nélkül, szemrevételezéssel is érzékelhető, a gránitlapok mérete nem azonos. (Sajnos, ma már ilyesféle mondatok is előfordulnak.)

A fenti mondatok voltaképpen csak alárendelő (vonatkozó névmási) kötőszóval kapcsolnak mellérendelt, azaz egyenrangú mondatokat. A vonatkozó névmásnak mutató névmásra való cserélésével rögtön mellérendelő mondat lesz belőlük: Leszerelték a pályafényt, ennek következtében elsötétült a kifutópálya. A gránitlapok mérete nem azonos, ez mérés nélkül, szemrevételezéssel is érzékelhető.

Előfordul, hogy a főmondat egészére vonatkozó mellékmondat valóban mellékes (alárendelt) megjegyzés, közbevetés, értelmezés. Például: Meghívott a lakására, ami nagy megtiszteltetés részéről, és elmesélt mindent. Az alárendelő forma miatt a közbevetés alacsonyabb szintre kerül, hangsúlytalanabb.

Mi lehet a következetes elvi álláspont? Vagy ki kell jelenteni, hogy ezek a mondatok helytelenek, magyartalanok, vagy az alárendelt mondat fogalmát kell átértékelnünk, például így: A mellérendelő mondat tagmondatai egyenrangúak, és logikai sorrendben követi egyik a másikat. Az alárendelő mondat tagjai függő viszonyban vannak egymással, a mellékmondat a főmondatnak vagy mondatrésze, vagy értelmező kiegészítése, viszonyukat az alárendelő kötőszó határozza meg.

JELZŐ ÉRTÉKŰ HÁTRAVETETT HATÁROZÓ

Már az elnevezés is fából (készült) vaskarika, illetve vaskarika fából.

Ha határozó, akkor semmi különös nincs abban, hogy hátravetett. A határozó a mondatban akárhol lehet. Pl. Vásároltam a boltban. A boltban vásároltam. A boltban kenyeret vásároltam. A jelzőnek a tulajdonsága az, hogy a jelzett szó előtt van. Hátul az értelmező van. Ha a jelzői értékű határozót előre tesszük, az még rosszabb. Sajnos, ilyen is előfordul: „Nem tudni, Moszkva szerepvállalása a szíriai konfliktusban köthető-e a tegnapi támadáshoz.” „Talán ezért sem sikerült megállítani a városból az elvándorlást.”

A határozó általában az állítmány bővítménye, mégpedig elsősorban az igei állítmányé. Melléknévvel kifejezett mondatrészhez csak kivételesen kapcsolódik határozó, mégpedig mód- vagy mértékhatározó, pl. nagyon szép, nemesen egyszerű. A főnévnek (főnévvel kifejezett mondatrésznek: alany, tárgy, ragos, névutós főnévvel kifejezett határozó) a jelző a természetes kiegészítője. A jelző jellemző szófaja a melléknév, de lehet jelző főnév és melléknévi igenév is. Tartalmi szempontból a jelző vagy jellemzi a jelzett szót, vagy kijelöli több hasonló közül. Az igéből képzett főnévnek egy logikai előzménymondatban (amely mondatszerkezetté tömörödött), lehet határozói bővítménye. Végső soron egy tárgyat is jellemezhet időnként a helye, helyzete vagy más körülménye is. De lehet-e a jelzőnek határozó formája?

Megvan a hagyományos módja, hogy a határozót jelzővé alakítsuk: beletoldunk egy melléknévi igenevet: Talán ezért sem sikerült megállítani a városból való elvándorlást. Ismét alkalmassá kell tenni a családokat a gyermekeikről és öregeikről való gondoskodásra.

Néha más megoldás is kínálkozik: Ehelyett: A támadás az amerikai flotta ellen nagy veszteségeket okozott, inkább: Az amerikai flotta elleni támadás nagy veszteségeket okozott. Ezt a megoldást akár úgy is nevezhetnénk, hogy határozó értékű jelző, hiszen a körülmény mégis csak inkább határozói, mint jelzői értelmű kiegészítés.

A határozót az általános szerepe miatt ösztönösen mondat állítmányára vonatkoztatjuk, ezért félreértést okozhat a főnév bővítményének szánt határozó, különösen akkor, ha egy rag vagy névutó el is választja a főnevet a rá vonatkozó határozótól: A levelezést a szemben álló fél ügyvédjével továbbítjuk önöknek. Ez úgy is érthető, hogy az ügyvéddel folytatott levelezést továbbítják, és úgy is, hogy az ügyvéden keresztül továbbították a levelezést.

Egyértelmű, hogy az idegen nyelvek hatására terjed ez a szerkezet, de sokszor a sok bővítmény miatt nehezen kerülhető el. A Nyelvművelő kézikönyv számos esetet sorol fel, amelyekben nem kifogásolható, nem okoz félreértést: tömörítő szerkezetekben, névszói állítmány esetén, mondat legvégén, ha nincs a mondatban olyan ige, amelyre vonatkoztatható lenne.

Ha tehát tudomásul vesszük, hogy van ilyen, akkor a nyakatekert meghatározás helyett inkább értelmező határozónak vagy határozói értelmezőnek kellene nevezni.

Irodalom

A magyar nyelv könyve. Főszerk.: Jászó Anna. Trezor Kiadó, Budapest, 2007

A mai magyar nyelv rendszere. Szerk.: Tompa József. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962

A mai magyar nyelv. Szerk.: Rácz Endre. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1968

Balázs Géza: Magyar nyelvhelyességi lexikon. Corvina, Budapest, 2001

Buvári Márta–H. Tóth Tibor. Nyelvhelyességi kisokos. Bárczi Géza kiejtési Alapítvány, 2016

Deme László: Nyelvhasználati finomságok. Édes Anyanyelvünk 21. évf. 3. szám

É. Kiss–Kiefer–Siptár: Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest, 1999

Magyar grammatika. Szerk.: Keszler Borbála. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2000

Nyelvművelő kézikönyv. Főszerk.: Grétsy László és Kovalovszky Miklós. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980

Nyelvművelő kéziszótár. Szerk.: Grétsy László és Kemény Gábor. Tinta Könyvkiadó, Budapest. Második, javított és bővített kiadás, 2005

Készült az Anyanyelvápolók Szövetsége 2016. évi pályázatára

© 2011-2016 – nyelvmuveles.hu - honlapkészítés, weblapkészítés