Új nyelvművelői felfogás:

Buvári Márta ,,Nyelvművelés- elmélet – Értékelvű nyelvművelés” című kötete teljes terjedelmében fölkerült az Írásaink rovatba.

A „miazami-ezazami” nyelvről

Bizonyára sokan emlékeznek olvasóim közül Szophoklész Antigoné című drámájára, még ha nem látták is színházban, hiszen azt minden érettségizett magyarországi diák olvasta középiskolás korában. Emlékezetes ebből a Kar szövegének azon része, melyet az én tankönyvem annak idején „Az ember himnuszának” nevezett.  Így kezdődik:

Sok van, mi csodálatos
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Ő az, ki a szürke
Tengeren átkel,
A téli viharban örvénylő habokon…

 Ki a fene kelhetne még át rajta kívül a szürke tengeren? – kérdezgettük egymást osztálytársaimmal annak idején, elsős szakközépiskolás korunkban, kissé méltatlankodva. Mi az, hogy ő az? Sőt: Mi az, hogy mi az, hogy? – idétlenkedtem életkoromra jellemző módon. De aztán némi töprengés után a következő kérdésig jutottunk. A helyett, ami itt hangsúlyoztatik — az, hogy ő kel át („ő az, ki átkel”) — nem azt kellene-e inkább hangsúlyozni, hogy ő át tud kelni a tengeren, akár a szóban forgó nehézségek közepette is? Majd magyartanárunkhoz, „Bizmuthoz” (polgári nevén: Horváth Lászlóhoz) járultunk a kérdéssel, és ő némi hümmögés és halántékdörzsölés után azt mondta: De bizony, azt! Bizonyára abban a pillanatban váltam nyelvművelővé, csak akkor még ezt nem tudtam. És azt sem, hogy e szövegrész megértését valójában két hiba is nehezíti: ezeknek csak egyike a mondanivaló hangsúlyozásának hibája, a másik egy nyelvtani hiba, és az előzőre rakódik rá.

Akkor persze még azt sem tudtam, hogy az egyik legmagyartalanabb mondatszerkezetbe ütköztem Szophoklész magyarra fordított szövegében. Ez a magyartalanság akkoriban még korántsem volt annyira szokványos, mint ma, az idegen eredetű kiemelő szerkezet nyelvünkben való elhatalmasodásának idején. Talán éppen ezért akkor még szemet szúrhatott volna valakinek rajtunk kívül is: ha nem épp magyartanárunknak, akkor a tankönyvünk szerzőjének vagy szerkesztőjének, és minthogy nekik sem akadt fenn rajta a szemük, akkor legalább a dráma magyar szövegét gondozó kiadó szerkesztőjének kellett volna észrevenni — ha már Szophoklész fordítójának, Trencsényi-Waldapfel Imre akadémikusnak, klasszika-filológusnak nem tűnt fel. És hogy ennyi (és megannyi) ember figyelme siklott át ezen az idegen nyelvi szerkezeten, az minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy néhány évtized alatt létrejött, majd elburjánzott a miazami-ezazami-nyelv. Ez használatos ma a magyar helyett, és jóformán senki sem ütközik meg rajta. S ha más nem kifogásolja, mondaná erre jó néhány liberális nyelvészünk, de én igen, akkor nem másokban van a hiba, hanem bennem. Csábítóan egyszerű érvelés ez: ha a többség valamit jónak fogad el, akkor az jó kell, hogy legyen nekem is. Csakhogy korunkban, a tömegtársadalom és a kívülről irányított ember korszakában (a fogalmat David Riesmantól idézem) ez a megejtően egyszerűnek tetsző, „demokratikusnak” ható érv hatalmas hazugságnak bizonyul. A többség ugyanis azt fogadja el jónak, amit a tudatipar akként tálal neki.

E rövid széttekintés után azonban maradjunk szorosan az ezazami-miazami-nyelv nyelvészeti nézeténél. Ez a fordításnyelvi szörnyszülött az indoeurópai nyelvekből került át a magyarba, eleinte csak szórványosan bukkant fel, majd az angolnak közvetítőnyelvvé válásával járványszerűen elterjedt. Az indoeurópai nyelvek nem (vagy nem mindig) tudják egyszerű szórendcserével a mondandó nyomatékát is átrendezni. Egy angol mondat három változatán mutatom ezt be, szögletes zárójelben a mondatváltozat helytelen — és sajnos közkeletű — fordítását adom meg.

 You know everything wrong — (Te) rosszul tudsz mindent.
You are the one who knows everything wrong — Te tudsz mindent rosszul [*Te vagy az, aki mindent rosszul tud]
Everything you know is wrong — (Te) mindent rosszul tudsz [*Minden, amit tudsz, rossz(ul van)]

Az angol mondat három változatának nemcsak a szórendje tér el egymástól, hanem alkotóelemei is változnak. A mondatváltozatok helyes magyar megfelelőjének csak a szórendje változik, ám tükörfordításuk szerkezete szolgaian követi az angol mondat szerkezeti változásait.

 Nem akarom kicsinyíteni Trencsényi-Waldapfel és a korabeli szerkesztők, tankönyvírók, magyar- és idegennyelv-tanárok, nyelvművelők mulasztását, hiszen éppen elég nagy felelősség terheli őket a magyar nyelvhasználat romlása miatt. Ám nyilvánvaló, hogy az efféle nyelvi szerkezeteket sohasem az Antigoné magyar szövege terjesztette igazán hatékonyan, hanem már a múlt század hetvenes éveitől médianyelvi példák tömege, mint például ez a slágerszöveg:

 „Ó, szeress nagyon,
ó, ezt akarom,
ez az, ami kéne,
ez az, ami kéne.”

 (LGT + Zalatnay Sarolta)

Valóban akkora magyartalanság ez, mint amekkorának én látom? Hogy mekkora, azt most a rövidség kedvéért inkább a fonákjáról igyekszem érzékeltetni. Nézzük meg, mivé válnak eredetileg helyes szövegek ezazami-miazami-nyelvre átírva. Nagy László egyik legismertebb versének első sorait idézem, alatta látható az elrontott változat.

Ki viszi át a szerelmet                              

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket
ki öleli sírva?

 Ki az, aki átviszi a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,
ki, az, aki imád tücsök-hegedűt?
Ki az, aki lángot lehel deres ágra?
Ki az, aki fölfeszül a szivárványra?
Ki az, aki lágy hantu mezővé
a sziklacsípőket sírva öleli?

Talán nem kell bizonygatnom: az átírt változat elvileg ugyanazt mondja, mint az eredeti. Mégis olyan érzésünk támad olvastán, mint amilyent akkor kényszerülnénk átélni, midőn egy hordó nemes borba néhány pohár szennyvizet töltenek. Ez a nyelvi szerkezet oly mértékig eluralkodott, hogy önálló életet él a magyar nyelvben, és már akkor is ez használatos, ha egyébként éppen semmiféle idegen nyelvű minta sem készteti erre a nyelvhasználót. Így, öntudatlanul hajtja nyelvi rabigába is a fejét egy nép, melynek nyelve sokkal méltóbb sorsra érdemes.

Képzeljük el, hogy fordítaná le ma magyarra a 90. zsoltár első sorát egy mai magyar műfordító, még ha az eredeti szövegben nem szerepel is ez a kiemelő szerkezet: „Te vagy az, akiben bíztunk eleitől fogva.” Szenczi-Molnár Albertnél még egyszer sem fordul elő ez a magyartalanság.

Végezetül bemutatom a miazami-ezazami-nyelvhasználat néhány példáját, már azért is, hogy érzékeltessem kiterjedési területének nagyságát. Bal oldalon az idegen mondatszerkezet, jobb oldalon magyarra javítva és jelölve a mondathangsúly.

 Mi az, ami kimaradt Orbán Viktor beszédéből? — Mi maradt ki Orbán Viktor beszédéből?
Ez az, amit nem lehet megunni — Ezt nem lehet megunni.
Melyik az a szemceruza, amelyik nem kenődik el? — Melyik szemceruza nem kenődik el?
Ki az, aki valójában meglopja a nemzetet? —  Ki lopja meg valójában a nemzetet?
Ő az, aki beszél bennem. —  Ő beszél bennem.

 Az indoeurópai kiemelő szerkezetek mintájára nyomorított „magyar” mondat hamis alárendelő összetett mondat. Javítása után mindegyik valódi és egyszerű magyar mondattá vált. A hamis alárendelő szószerkezetek és mondatszerkezetek használata akkora kérdéskör, hogy részletes tárgyalására itt már nem maradt terem.  Az imént bemutatott példamondatok azért hamis alárendelő mondatok, mert mondandójuk annyira egyszerű, hogy szükségtelen őket összetett mondatot utánzó szerkezetbe erőltetni.

Maleczki József 

© 2011-2016 – nyelvmuveles.hu - honlapkészítés, weblapkészítés